Fazekas Anna

Öreg nénje õzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívû, dolgos, derék,
tõle tudom ezt a mesét.

Õzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidõlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg nénje.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak õk emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az õzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhõ alatt.

Esti szellõ ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az õz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fû, puha pázsit,
tarka mezõ száz virága
õztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellõ,
kék ég alján futó felhõ,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg nénje megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
õz erdõben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, õzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetõn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fû, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

õzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellsõ lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd elõtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettõre,
felbiceg a dombtetõre,
s mire tölgyrõl lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, õzek,
látogatni el-eljõnek,
télen-nyáron, évrõl évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Õzanyóka.

Piros pipacs, szegfû, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörõ lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Õzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívû, dolgos, derék
mese õrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!

Õzanyó

Aprócska házban, völgy ölén,
öreg anyóka éldegél.
Nyuszik, gidák, dalos rigók,
jól ismerik a házikót.

És ismerik a fák, hegyek,
a Mátrán úszó fellegek,
a lepke, pinty, kakukkmadár,
az õzcsalád, mely arra jár.

Szelíd, kezes kis õzikék
keresik meg a nénikét,
kit, kedveskedve, réges-rég
csak Õzanyónak hív a nép.

Anyót az elsõ napsugár
serény munkában látja már:
csuporra, tálra pettyeket,
virágos ágat festeget.

Ecsetje fürgén föl-le jár,
csapongva, mint a vadmadár.
Csak akkor nyugszik, nem siet,
ha ráborul a szürkület.

Az út felõl, a kert alatt
vidám gyerekcsapat szalad,
és réten termett nagy nyaláb
kakukkfû, zsálya, szarkaláb.

Törökszegfû meg kankalin
virít a lányok karjain.
Anyóé mind e sok virág.
Topognak pettyes õzgidák,

ugrál a Bodri és ugat,
Cili cicus velük mulat,
zsivajjal hegy-völgy megtelik,
és játszadoznak estelig.

De télen - hogy miképp esett? -
hiába várt vendégeket.
Elmúlt egy hét a más után,
és nem zörgettek ajtaján.

Hó ült a bokron, bérceken,
a lágyan lejtõ réteken,
bükk ágbogán, tölgyágakon,
csikart a fagy, mint vaskarom.

Nyulacska rítt a fák mögött,
a félsz szívébe költözött,
s a kék patakban gyors halak
cikáztak jégpáncél alatt.

Odvába bújt a rõt evet,
süvöltõ széltõl rettegett.
Avarsubában gyík aludt,
ordas kerülte a falut.

Elnémult minden kis rigó,
csak hullott, hullott, hullt a hó,
s a cserjésben az õzikék
kutatták õszi fû ízét.

Riadtan, félve, éhesen
barangolnak a réteken,
szelíd szemükben bús panasz:
"Miért vagy messze, szép tavasz?"

Erdõirtásból éjszaka
favágók érkeztek haza,
s beszóltak néne ablakán:
"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"

Most tégy csodát, jó Õzanyó!
Kötésig ér, s még hull a hó.
Se fû, se ág, se lomb, se mag,
csak jég, csak hó, csak néma fagy

borít mezõket, réteket.
Kis õzikéid éhesek.
A tél kegyetlen, és ha gyõz,
éhen veszik a nyúl, az õz.

A csöndes éj lassan telik,
anyóka virraszt reggelig.
Szemernyit sem vár, nem pihen,
tanácsházára úgy megyen.

"Az õzikék... jó emberek!
elpusztulnak... segítsetek!
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog."

Anyó szemében könny ragyog,
bólintnak a tanácstagok,
és másnap, újév reggelén,
a hegyre indul lány, legény.

Fejszét, szöget, szerszámokat
cipel buzgón a kis csapat,
s mire az ég bealkonyul,
nem éhezik se õz, se nyúl.