Ma megmentettem egy embert! A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált, és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki. Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem. Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van, és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk. Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni, és szeretnék valakit szeretni, és valakinek sokat jelenteni. Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni. Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja, és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam. Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el. Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált. És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak. Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni. Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük.

Készítette: Lőrinci Kutyahűség Alapítvány