A CSODA

Élt egyszer egy tízéves kislány, Anabell. Barnahajú és őzikeszemű volt. Korán elveszítette szüleit, a nagypapája nevelte. Egy északi, hegyvidéki falucskában éltek. Hans órásmester volt, napestig órákat javítgatott, nem sok ideje jutott unokája nevelésére. A kislány nem panaszkodott, szorgalmasan tanult, kirándult a hegyekbe. Boldog gyermeknek látszott. Az iskolában azonban sokan csúfolták, nem voltak barátai. Ám ez egy nap megváltozott.

Iskolaszünet köszöntött a vidékre. E csodás reggelen Anabell útnak indult, sétálni ment az erdőbe. Elemózsiát csomagolt, magához vette nagyapja egyik óráját és iránytűjét, majd elindult. Amint mendegélt, meglátott egy csapdába esett rókát. Megállt és kiszabadította a kis állatot. Az furcsa mód nem szaladt el előle. Miután a gyermek kendőjével bekötözte a lábát, ráérősen elsétált.

Anabell folytatta útját a hegyi patakhoz. Amint a kristálytiszta vízhez ért, észrevette, nem messze tőle egy szarvas hever a földön. Nincs túl jó állapotban. A kislány vizet merített a kezébe, s inni vitt az állatnak. A szarvas mohón ivott, majd hirtelen, minden átmenet nélkül köddé vált. Anabell szája tátva maradt a döbbenettől: egy csodaszép tündér termett előtte a kiszolgáltatottnak ható állat helyén.

A tündér kedvesen felkacagott. Elmondta a lánynak, ő volt a "bajba jutott" róka is, és csak próbára tette a kislány jószívűségét. Ő ugyanis nem más, mint az állatok védelmezője. Anabell nem félt, ellenben gondolkodás nélkül segített, ezért a tündér úgy gondolta, kiérdemel egy ajándékot.

A lányka csodálkozva figyelt. Amikor a tündér magasba emelte a kezét, az fényleni kezdett. Megérintette vele a kislány homlokát, majd behunyta a szemét és mosolygott.

Anabell nem értette, mi történik. Amikor a tündér szó nélkül eltűnt, elgondolkodott, nem csak képzelte-e ezt az egészet.

Hazaindult. Úgy döntött, nem meséli el a történteket nagypapájának. Másnap azonban furcsa dolog történt vele. Anabell a falu parkjában üldögélve olvasott. A többi gyerek hangos nevetéssel játszott, de a lányt nem hívták, kigúnyolták. Ekkor egy kismadár szállt a kislányhoz közeli fára és csivitelni kezdett.

– Anabell, Anabell! Figyelj ide, Anabell! – szólongatta őt a madárka.

A lány meglepődött, hogy érti a kismadarat, kiesett kezéből a könyv is.

– Ki vagy? Mit akarsz tőlem? – kérdezte ijedten.

– Ne félj, Anabell – mondta a kismadár. – A barátod szeretnék lenni.

– Miként lehetséges, hogy értem, amit mondasz? Te egy kismadár vagy!

A madárka elmagyarázta neki, hogy a tündér megajándékozta Annabellt azzal a képességgel, hogy megérthesse az állatok nyelvét. A kislány roppant megörült ennek, s azonmód el akarta újságolni a többieknek. Ekkor azonban a madárka megszólalt.

– Anabell! Ennek köztünk kell maradnia! A többiek nem hinnék el, ők nem értenek minket. Csak ostoba állatoknak tartanak bennünket, nem is érdemlik meg, hogy tudjanak erről.

A kislány belátta, a madárkának igaza van. Megígérte, nem szól senkinek.

Az évek teltek, Anabell nagylánnyá cseperedett. Csodálatos gyermekkora volt, beszélgetett az állatokkal, akik mindig meghallgatták őt, segítettek neki, ha kellett. Amikor elérkezett a szakmaválasztás ideje, úgy határozott, állatorvos lesz. Így tud majd igazán segíteni a barátain...

Az iskolái befejeztével megbecsült polgára lett a falunak, ahol élt. Állatorvosi rendelőt nyitott, s a fizetéséből támogatta megöregedett nagyapját.

Egy napon ekkor azonban szörnyűséges dolog történt.

A faluhoz közeli nagyvárosból felfegyverzett vadászok érkeztek az erdőbe. Elkezdték sorra lelövöldözni az állatokat. Amikor Anabell ezt felbőszülten szóvá tette, kinevették. Azt mondták neki, azok csak állatok.

A lány ekkor elkezdett kiabálni, hogy ne bántsák a barátait, ők is élő, érző életek, ugyanúgy szeretnek és félnek, mint mi, emberek!

Az egyik vadász fia is ott tartózkodott a faluban. Derék ácsmester volt, Martinnak hívták. Noha nem igazán értette a lány erős ragaszkodását az állatokhoz, kiállt mellette, úgy érezte ez a helyes.

Az ezt követően történtekre senki nem számított. Martin barátai is sorra kiálltak mellettük, támogatva őket, hogy ez valóban szörnyű dolog. Végül egyre többen és többen adtak igazat nekik. A vadászok üres kézzel, megszégyenülve távoztak a faluból, a felbőszült emberek haragja elől.

Ekkor ismét megjelent a kismadár. Megköszönte Anabellnek, amit tett. Rámutatott számára, hogy látja, látja, csak önbizalom kell mindenhez! Ha valamiben hiszünk, mindig ki kell állnunk az igazunkért. Ha elszántak vagyunk, mindig lesznek olyanok, aki mellénk állnak, és sok-sok embert meggyőzhetünk az igazunkról.

Ezen eset után az emberek tisztelettel tekintettek Anabellre. Martin különösen nagy figyelmet szentelt neki. Együtt járták az erdőt, segítettek a kóbor állatokon.

Az állatok a mi barátaink, ők tesznek értékes, igazi emberré bennünket. Ha mi tiszteletben tartjuk őket, magunkat mentjük meg vele... Bármi történjék is a világban, ki kell állnunk az igazságért és a védtelenek mellett. Mert akik feladják a harcot, amint nehézségbe ütköznek, nem élnek igazán, életükben sosem lesz teljes és valódi élet.