Magányos építmények

A rovarok többsége magányosan éli le az életét. Az állatok életmódjának megfelelően sokféle lakhelytípus alakult ki. Ebben a fejezetben bemutatom a talajban lévő, talajfelszíni és vízi rovarok építményeit, néhány jellemző példa bemutatásával.

1.1. Talajban lévő építmények: A talajra, mint élőhelyre jellemző, hogy itt az állatok mozgása kötött. Ezt egyrészt a talaj jellemzői (szemcseméret, kötöttség), másrészt az állat tulajdonságai is befolyásolják, például hogy rendelkezik-e megfelelő ásószervvel vagy nem. Ebből a kötött mozgásból adódóan a talajban élő rovarok egy-egy populációjának elterjedési területe is kisebb, mint a talajfelszínen élő rovaroké. A talaj védelmet nyújthat a ragadozóktól és az időjárástól is. A kötött mozgásból adódóan a táplálékfelvétel is nehezebb. A mélyebben elhelyezkedő fészkeknél (pl. a hangyafészek) szellőztetésről is gondoskodni kell, hogy az alsóbb szinteken is megfelelő legyen a levegő-ellátottság.

A fonálfarkú ősrovar (Japyx solifugus) az előre fellazított talajba ás egy rövid alagutat, amit a végén kamra zár le. Ennek a fala az állat forgolódása következtében gyorsan igen kemény lesz.

A tiszavirág (Palingenia longicauda) lárvája a folyók partjainak falába sajátos, vízszintes U alakú alagutat váj.

A lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpa) amelyet elülső, úgynevezett ásólábainak köszönhetően vakondtücsöknek is hívnak laza, porhanyós talajban rendkívül ügyesen ás. Általában táplálékkeresés miatt fúr, minden útjába kerülő állati és növényi eredetű anyagot megrág. Alagútját a talaj felszíne alatt, azzal párhuzamosan 8-10 cm mélységben tágas üreggé alakítja át. Falát nyakpajzsával olyan keményre döngöli, hogy akár egyben is ki tudjuk emelni a kamrát.

A mezei tücsök (Gryllus campestris) lakójáratát általában 30-40 cm mélyre vezeti le, és ezt a lakókamrát enyhén lefelé futó lejtős aknával köti össze, amely gyakran fél méter hosszú is lehet. Az egyes példányok bizonyos távolságra építkeznek szomszédaiktól.

A parti fülbemászó (Labidura riparia) téli szállást ás. Elsősorban vízpartok közelében készíti szűk járatait.

A közönséges fülbemászó (Forfica auricularia) még két méter mélyre is lehúzódik, és a telet dermedten vészeli át. Egy fészekben többen is összehúzódhatnak. Csak laza talajban tudnak ásni, ugyanis ásásra módosult testrészük nincs.

Egyes fürkészdarázs- fajok az utódaiknak készítenek föld alatti járatot, amelybe elkészülte után megbénított, de még élő rovarokat helyeznek, és erre helyezik a petéiket, majd a fészket lezárják.

A csőrös kaparódarázs (Bembex mediterranea) 20-30 cm hosszú és 7-8 cm széles folyosót ás, és ennek kiszélesedő végében neveli fel az utódait.(Dr. Steinmann H., 1977)

1.2. Talajfelszíni építmények: A talajfelszín igen változatos élőhely. Az állatok mozgása szabad, ezért egy-egy populáció nagy területeket is benépesíthet. A táplálékforrások gazdagabbak és elérhetőbbek. Az állatok ki vannak téve az időjárás hatásainak és a ragadozóknak. Ez utóbbiak ellen sokféle védelmi mechanizmus alakult ki. Azt,hogy egy bizonyos területen milyen rovarok élnek, meghatározza az is , hogy a terület milyen mértékű és típusú növényzettel fedett.

A gömböcdarázs (Eumenes coarctatus) nősténye agyagból készíti mogyoró nagyságú, vékony falú fészkét, amelyeket sziklákra, vékony ágacskára vagy fűszálakra ragaszt.

A kis kürtősdarázs (Odontodynerus deflendus) hosszúkás kürtőket képez, innen kapta a nevét is. Először vizet szállít az építkezés helyére, majd nyálával összekeverve bocsátja rá az agyagra. Ebből rögöt készít majd ezzel torlaszolja el a kürtő bejáratát. A fészket ezután telehordja bénult rovarokkal, majd a lepetézés után lezárja a fészket.