Mauritiusi dodó

Rend: Galamb alakúak

Család: Dodófélék

Nem és faj: Raphus cucullatus

Testméret

Hossza: 1 m, kb. akkora, mint egy pulyka

Csőr: 23 cm hosszú

Testtömeg: 20 kg-ig

Szaporodás

Költési időszak: egész évben

Párkapcsolat: valószínűleg tartós

Tojások száma: évente egy

Költés: 49 nap

Elterjedés

Csak Mauritiuson, az Indiai – Óceán egy, Madagaszkár partjai előtt lévő kis szigeten fordult elő.

Kihalt 1680-ban, alig kétszáz évvel azután, hogy az ember felfedezte. A dodó nemcsak a túlzott vadászat áldozata lett, hanem a háziállatoké is, melyeket az ember Mauritiusra betelepített.

Külső

A nagy lábak, a csutakszerű szárny, a rövid nyak és a hihetetlenül vastag, hajlott, fekete csőr igen komikus külsőt kölcsönöztek a dodónak. Súlyos, köpcös testén hátul ezt egy kis tollcsokor egészítette ki. Mivel nem voltak ellenségei, melyek elől menekülnie kellett volna, elveszítette repülőképességét. Ilyesmi szigetlakó madaraknál gyakran előfordul. De míg a legtöbb repülni képtelen madár fáradhatatlanul tud futni, a dodó – meglehetősen esetlenül – csak „kacsázni” tudott.

Életmód

Amikor Mauritius kezdett benépesülni, nagy számban találtak ott dodókat. Ennek ellenére keveset tudunk róluk. Táplálkozásuk vegetáriánus volt, kemény magvakat is ettek. Az emésztés megkönnyítésére nagy kavicsokat is nyeltek, a csontmaradványok között is találtak ilyeneket.

Vannak feljegyzések, melyek szerint e madarak szárnycsapdosás közepette udvarlási táncot jártak és tartós párkapcsolatban éltek. Egyetlen tojást raktak fűfészekbe az erdőn. A kicsinyekről mindkét szülő gondoskodott.

Dodó tömegsírra bukkantak

A tudósok valószínűleg rábukkantak a történelmi időkben kihalt állatok jelképének számító dodó (Raphus cucullatus) teljes csontvázára. A madár az Indiai-óceánon lévő Mauritiuson és a környező szigeteken volt őshonos, míg fel nem fedezték 1505-ben. Ekkor a holland és portugál hajósok megismerkedtek a szigetek különös lakóival, köztük a rendkívül különös külsejű dodóval is, majd elkezdték módszeresen irtani őket. Mivel az íze élvezhetetlen volt, végül nem is a vadászat okozta a vesztét, hanem a hajósok által behurcolt patkányok, macskák és disznók pusztították el a röpképtelen galambfélét. 1660-as években már ritka volt, az utolsó élő egyedet egy hajótörött 1663-ban látta; feltehetően 1688 és 1715 között pusztult ki.

A madár neve portugál eredetű, „bolond”-ot jelent. A nem túl megtisztelő elnevezést azért érdemelte ki, mert nem mutatott félelmet, nem repült el, mikor a hajósok elkezdték őket vadászni. A hollandok walgvogel néven említették később, vagyis „undok madár”-ként, amely az élvezhetetlen húsára utalt.

A mai kor már persze kedvezőbben ítéli meg a madarat, amely azért nem félt az embertől, mert addig nem voltak természetes szárazföldi ragadozóik. Repülni sem gyenge értelmük miatt nem voltak képesek, hanem a súlyuk miatt, ugyanis hatalmas zsírrétegük révén nehezebbek voltak, mint a pelikán.

Egy nemzetközi kutatócsoport most felfedezte a madár csontjait egy mauritiusi cukornád ültetvényen, amelyeket a Leideni Természettudományi Múzeumban mutattak be a nagyközönségnek.

A felfedezés jelentősége azért nagy, mert teljes dodó csontvázat még nem tártak fel ezelőtt. Az utolsó múzeumban került kitömött példány 1755-ben pusztult el egy tűzvészben, az angliai Oxfordban. Így csak pár rajz és csont maradt meg a madárból.

„20 dodó 700 csontját találtuk meg, de szerintünk még sokkal több van a lelőhelyen” – mondta Kenneth Rijsdijk, holland geológus (Netherlands Organization for Applied Scientific Research), a kutatócsoport vezetője.

Bár már nyertek DNS-mintákat más dodó maradványokból is, a legutóbb feltárt, 2-3 ezer éves maradványokból még teljesebb mintákhoz juthatnak a tudósok. Ezáltal még pontosabban meglehet határozni a dodók rendszertani helyét, rokonságát még élő fajokkal.