Harc az életért... SEGÉLYKIÁLTÁS!!!

Hajléktalan cicák segélykiáltása

Copyright ˆ Ramóna R. R. 2011.
Minden jog fenntartva! All rights reserved!
 

Fázom. Nagyon fázom. De én szerencsés vagyok, mert pár társammal összebújhatok. Melegítjük egymást. Vagy ez nem is szerencse? Hisz’ olyan nagyon sokan vagyunk idekint, a szabad ég alatt, gyötrelmes halálra ítélten. Most jó, összebújva el lehet még viselni. Ez azonban sajnos sosem tart sokáig. Mindig csak egyre elviselhetetlenebb lesz a hideg. Aztán eljön a nap, amikor valami jeges érintésű nedvesség szitál alá onnan fentről, a magasból. Amikor először láttam, annyira szépnek találtam. Fehér volt, mint a meleg tejecske. Ez azonban nem volt meleg, és jóízű sem. Átáztatta a bundámat. Rettenetesen fáztam tőle, csontomig hatolt a hidege. Már nem tetszik…

Lehet, hogy megint folyni kezd az apró nózim tőle, mint legutóbb, a forró napok előtt.

Tegnap egy kétlábú rám nézett, és azt mondta a társának, hogy valószínűleg nem lehet sok hátra nekem. Úgy zihálok, mint akinek egy finom kis tüdőgyulladása van. Hát én nem tudom, mi az a tüdőgyulladás, de nekem biztos nincs olyanom. Ha lenne, már rég befaltam volna, nem lennék éhes, mint mindig!

Tavaly, a hidegek időszaka alatt, a szomszéd teleknél felugrottam egy párkányra, ahonnan olyan jó szagok és melegség jött kifelé. Tudom, hogy párkánynak hívják, az egyik kétlábú ordította felém, amikor megdobott valamivel, amitől nagyon sokáig sajgott az oldalam. Reccsent valami a bundácskám alatt, és azután fájt még a levegővétel is. Azóta is mindig sajog, amikor hideg van. A kétlábú, aki megdobott, az kiabálta, hogy takarodjak le a párkányáról, be ne tegyem a büdös, koszos, nyomorult lábam a lakásába.

Nem is vagyok büdös. Minden nap mosakszom, szinte mást sem teszek. Hogy a nyomorult láb milyen, azt nem tudom. Nézegettem az enyémet, de olyannak láttam, mint minden cicáét. Nincs különbség.

Nem akartam én a kétlábúnak semmi rosszat. Én nem… Csak hát olyan finom, ínycsiklandó illatok szálingóztak felém odabentről, hogy a mindig korgó pocim is belésajdult. Akkor már sok-sok éjidő óta nem ettem semmit. Savat hánytam. Fájt. Mindig fáj az éhség. És a hideg is. A kétlábú ember párkányáról érzett hő mézédes csalogatása is csak illúzió-meleg volt, mint forróságban a délibáb – nem melegség…

Milyen jó volna, ha lenne tüdőgyulladásom! Mindet megenném az utolsó falatig! Ha nem olyan finom, mint ahogy azt a kétlábú mondta, akkor is.

Fázom. És most olyan homályosan is látok. A reszketés erősödik, nem enyhül.

Dorombolok.

Így nyugtatom magam, és nem hallom, ahogy az ürességtől fájó pocakom hangosan korog, ételért sír, könyörög. A fogacskáim össze-összekoccanását még így is hallom. Igyekszem nem figyelni rá.

A sorstársaim hozzám bújnak. Most jó meleg már a testem. Forró. Mégsem élvezik.

Talán valami rosszat sejtenek?

A belőlem áradó hőt élveznem kéne, ám én – nem értem, miért – mégis egyre jobban remegek tőle. Nem melegít, inkább szinte már hűt.

Annyira gyenge vagyok. És nagyon álmos. Egy hang valahol a kis lelkemben felsír. Engem sirat, de nem tudom, miért. Pedig most olyan jó. El fogok aludni. Akkor nem fáj semmi. Talán még a fagy kínzó ölelését, és az üres pocimban lötyögő csípős valami mardosását sem érzem.

Pár pillanatra elszenderedek, és álmot látok. Újra látom magam a kétlábúm mellett. Mert nekem is volt ám olyanom. Azt mondta, szeret. Sokat ölelt és csókolt, melegben tartott és finom falatokkal kényeztetett. Aztán egyre többször volt olyan, amikor hozzábújtam, hogy kifejezzem szeretetem és hálám azért, amit velem tesz, s hogy ő van nekem, rám förmedt, hogy ne untassam, ne törleszkedjek. Egy este aztán felkapott, és betett a hordozómba. Örültem: utazunk valahová! Hurrá! Több társammal ellentétben én szerettem utazni. Elhozott ide a közelbe, és kitett a fűbe, a szomszédos park padja alá. Határtalanul boldog voltam, önfeledten hemperegni kezdtem. Még sosem éreztem füvet a talpacskáim alatt! Ezt a kétlábúmnak is el akartam mesélni – hadd örüljön velem ő is, a drága!

Nem találtam sehol. Azóta sem találom, pedig szüntelen keresem. Hogy sírhat utánam ő is, hogy elveszített. Biztos úgy sirat, mint én őt! Hiába mondják a társaim, hogy felejtsem el, engem is csak ugyanúgy kidobtak, mint őket!

Mert minden magányunknak, elhagyatottságunknak tudatában vagyunk ám mi, bársonytalpúak! Minden cicatársam.

Ám én nem hiszek nekik, engem nem dobtak el. Bolondok ezek?! Hát mi vagyok én? Valami szemét?! Vagy egy megunt, levetett, rongyos ruhadarab?! Ugyan! Dehogy dobtak el!

Álmodom. Aztán felébredek. Hideg van. Itt a valóság, kérem szépen…

Halál. Nem tudom, honnan ismerem ezt a szót. Csak azt tudom, hogy készül átölelni.

Megfagyok?

Éhen halok?

Tompa most a kis lelkem. Nem fog már többé fájni az sem. Mert haldoklásom közben, utolsó érzésemként és gondolatomként is csak rád gondolok, szerelmem, édes gazdám, mindenem, egyetlenem! 

Meghalok…

Meghalok?

Szeretlek…


És Te? Te EMBER! Ott a meleg, kényelmes és elegáns lakásodban, teli hassal, jóllakottan bebújva a puha, illatos paplanod alá! Te, aki állatszeretőnek mondod magad: HAGYOD EZT???

Fogadj örökbe egy elhagyatott, utcára dobott, kivert árvát! Sokan sírnak utánad, érted – és miattad… Az utcán már nincs sok idejük hátra!

MENTSD MEG!!!