Amikor búcsúzni kell....

Emlékszem még azokra az időkre, amikor az otthonában, családja körében, tisztességes búcsú után tértek örök nyugalomba szeretteink. Ez volt természetes. Falun, pedig sirató asszonyok virrasztottak a tisztaszoba közepén felravatalozott halott körül. Nem volt tabu a halál.

A súlyos beteget haza vitték, ha kórházban volt, hogy a végtisztességet családi körben megadják neki. Természetes volt a halál, épp úgy, mint a születés. Hozzátartozott a család mindennapjához. Sokat és szeretettel beszéltek az eltávozottról, voltak helységek, ahol még sokáig az ünnepi asztalnál neki is terítettek. Azt hiszem itt a gyászmunka megtörtént, tovább tudtak lépni, el tudták engedni a hazatérőt.

Aztán minden más lett, a családok igyekeztek elszakadni a szülői háztól, külön költöztek és már csak látogatóban jártak haza. A kötelék lassan foszladozott, majd elszakadt. Ha megöregedtek a szülők, nem volt idő arra, hogy otthonában ápolják, így egyre többen kerültek kórházakba. Sajnos látogatáskor pár perc múlva már egymást figyelmeztették a látogatók, hogy milyen sok elintézni való és feladat vár még rájuk, szóval sietni kell. Ezután érezhette úgy a munkában megrokkant, elfáradt szülő, hogy tényleg mit is keres még itt, mikor gyermekét felnevelte, tanítatta, útnak indította. Szegények mennyit dolgoznak, rohannak, hiszen most sincs még egy félórájuk sem arra, hogy elmondhassa, mit érez, hol fáj. Talán jobb is lenne már visszatérni, hiszen nem terhelheti le drága gyermekét még az ő is a nyavalyáival. Természetesen ekkor dönt a lélek, hogy hazatér. Megkezdődik a leépülés. Először az ételt utasítja el, majd mozgásában korlátozódik, végül elindul a „nagy útra”. Mivel látják a mama, papa leépülését, már az válik természetessé, hogy majd a nővérke lecsukja a szemét.

Intenzív osztályon tapasztaltam, amikor hozzánk került egy beteg válságos állapotban, sok látogató érdeklődött, kereste fel. A leendő örökösök sűrű látogatók voltak. Azután betegünk jobban lett, mikor ezt látták a kedves látogatók, ott a folyósón sorolták egymásnak ki miért nem ér rá gondozni, ápolni, segíteni. Döbbenet vett rajtunk erőt, ilyen lelketlenség láttán.

Nagyon sokan vagyunk, akik megtartva családi értékeinket, igazodva ugyan a rohanó élethez, a megélhetés utáni hajszához, mégis szakítani tudunk időt szeretteink látogatására, gondozására, ápolására. Ott leszünk utolsó óráiban, haláltusájában fogjuk a kezét, letöröljük gyöngyöző homlokát, elmondjuk, hogy szeretjük őt és mi is megyünk, ha eljön az idő, hogy kövessük őt Isten országába, az örök fénybe.

Ma már gyógyító osztályok helyében elfekvők létesülnek. Megkezdve a felkészülést a tömeges osztályos halálra.

Sokszor láttam az ajtóra meredt könnyes szemmel, lepedősarkot szorított kézzel meghalni embert. Várt még valakit, ki megfogná a kezét, bátorítaná a „nagy út előtt”. Ezt egyre kevesebben érhetik majd meg.

Nálunk évekkel ezelőtt férjem nagymamájának és édesanyjának is megadatott, hogy itthon, közöttünk haljon meg. Mind a kettőjüknek, nyugodt volt az arca, olyanok voltak, mint amikor aludtak.

Anyósom 2003-ban, 91 évesen ment el. Nekünk is nehéz volt hetekig felváltva aludtunk, a mosógép éjjel, nappal ment. Férjem úgy járt be az iskolába, hogy soha nem pihenhette ki magát. Ismerősök azt hajtogatták, miért nem visszük be a kórházba meghalni. Azért, mert munkával eltöltött életével kiérdemelte, hogy otthonában készüljön a hazatérésre.

Mindennap beszélünk róla ma is. Sajnos édesanyámnak és orvos apósomnak sem adatott meg ez a lehetőség, ők intenzív osztályon haltak meg, nem tehettünk értünk semmit, gépek tartották életben őket, majd mikor fáradt szívük leállt, a gépek elhallgattak. Édesapám szintén otthon halt meg 85 évesen, ő nem volt beteg, egy ér megpattanása azonnal végzett vele, álmában érte a halál.

Az elfáradt, beteg ember halálát elfogadjuk, itt az elengedés is könnyebb. Talán ahol elmulasztott dolgok törnek felszínre és kiállt a lelkiismeret, ott megy nehezebben.

Ha társát veszíti el az ember, abba egy kicsit ő is belehal, hiszen nincs már meg a támasz, akire számítani lehet. Nagyon nehéz az itt maradottnak a helyzete. Félelem tör rá, mi lesz vele ezután? A magányt csak az emlékezés képes oldani. Biztos sokan ismerik, a minek főzzek magamnak eseteit. A mozgást talán a temetői séta biztosítja, ez után megtanuljuk, hogy folytatni kell, mert nekünk még tart az élet.

Amikor viszont szülőnek kell gyermekét temetni, a legnagyobb fájdalommal kell szembenézni. Ilyenkor mi is tehetetlenné válunk, nem mondhatjuk, hogy majd az idő megoldja. Dehogy oldja meg. A rokonok, ismerősök, barátok eltávolodnak, nem tudják, ilyenkor mit mondhatnak. Ha elkerülhetetlen a találkozás, akkor nehezen viselik az édesanya, édesapa fájdalmát hallani. Kerülik a viszont beszélgetést. Ott marad megint a szülő kimondhatatlan fájdalmával. Nem talál senkit, kivel átbeszélje, kibeszélje gyermeke emlékét, örömét, bánatát, betegségét, halálát. Ezért nem is történik meg sokáig az elengedés. Fél is elengedni, mert úgy érzi bűnt követ el, ha kevesebbet gondol rá, Ilyenkor kellenének a rokonok, barátok, akik beszélnének az elhunyt gyerekről, mert a szülő csak így tud visszatérni a mindennapi munkához, az élet továbbfolytatásához nélküle, de emlékeiben vele.

Ha van családtagunk, rokonunk, barátunk, ismerősünk, akinek szüksége van ránk, menjünk, segítsünk, hallgassuk meg őt, beszéljünk és beszéltessük drága visszatért gyermekéről, párjáról, szüleiről, családtagjáról, hogy érezze, nincs egyedül a fájdalmával. Így tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy visszatérjen emlékeivel az élet továbbéléséhez.

Én ilyenkor imádkozom az itt maradtak lelki békéjének mielőbbi megtalálásáért, kérem a hazavetés angyalát, vezesse az elhunyt lelkét Isten házába, az örök fénybe.

Mit tehetünk mi? Mondjuk el, hogy beszélni kell az elhunyt szerettünkről, gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt. Ha nincs kinek elmondhatják, kérjük meg, meséljenek nekünk róla, mondják el, ki volt Ő, milyen volt. Sokszor tapasztaljuk, hogy egy kisgyerek személyiség változáson megy át, ha valamelyik szülő, nagyszülő, testvér hal meg. Ilyenkor sok családban elhallgatják a fájdalmakat, befelé sírnak. Minden gyermeknek joga van arra, hogy fejlettségének megfelelő szintjén ismerje meg a halál fogalmát, az elmúlás elkerülhetetlenségét. Ha lehet készítsük fel őket, így részt vehetnek a búcsúzásban is. Ha ezt sikerül megoldanunk, a gyászmunkában nem csak a gyerekeknek tudunk segíteni, hanem saját magunknak is. Hollandiában például, már az óvodákban megemlékezést tartanak, ha egy kistársuk elveszít egy családtagot. Beszélnek, emlékeznek, rajzolnak az eltávozott emlékére. A kisgyerek kirajzolja magából a fájdalmat és szívesen emlékezik szeretteire, úgy hogy elmeséli, milyen jó volt, amikor... Amennyiben felkészültnek látjuk, vigyük magunkkal a gyerekeinket szeretteink sírjához. Vegyen részt a sír-, és virágrendezésben, így eljön az az idő, amikor a fájdalmat felváltja az emlékezés, mely nagyon erős és örök kapocs marad.

ekpafat rovata (ekpafat.virtus.hu)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés