Mindenki egyért, egy mindenkiért

Mivel a magányos állatok többsége állandó fenyegetettségben él, sokan a csapat biztonságát választják, ahol mindig van őr.

Biztonsági zóna a gyengék védelmében

A felnőtt afrikai elefántbikák magányosan élnek, tehát az elefántközösség a tehenek köré szerveződik. Rokoni szálakkal kötődő egyedek élnek együtt kisebb csoportokban a kicsinyeikkel. A kifejlett elefánt már pusztán a méreteivel is elriasztja ellenfeleit; se az oroszlán, se más nagy testű ragadozó nem támad rá, hacsak nem öreg és beteg állatról van szó. Csupán a borjak vannak veszélyben, de velük szemben is csak akkor van esélyük az oroszlánoknak, ha a kicsit sikerül elszakítaniuk a csordától. Ha veszélyt észlelnek, az elefántok általában félkörben sorakoznak fel, a borjakat védelmezően maguk közé véve. Máskor dühösen rá-rárontanak az ellenségre, ha megjelenik vagy csak megorrontják őket. Megfigyelték, hogy ilyen alkalmakkor egy-egy elefánt kitámad, felkergeti az oroszlánokat a fára, közben esetleg agyontapossa a lassabban menekülő oroszlánkölyköket.

Áldozat a közösségért

Múlt századi bálnavadászok sokat meséltek arról, hogyan segítik egymást a nagy tengeri emlősök veszély esetén. Az ámbráscet például menekülés helyett először elharapta a zsinegeket, amelyekkel a már szigonnyal megdöfött társait fogva tartották, s csak aztán támadott a halászokra. Történetek keringtek olyan vezérhímekről, amelyek feláldozták magukat, hogy a bálnacsapat többi tagja megmenekülhessen. Ezek bizonyára nem mendemondák. Az ámbráscetek közismerten társas lények, vándorló életmódot élnek, laza csapataikban akár 40 nőstény is úton van borjaival, s a hímek csak a párzási időszakban csatlakoznak hozzájuk. Ha valamelyikük megsérül, a többiek védőgyűrűt vonnak köré, s az áldozatot gyorsan a vízfelszínre segítik, hogy levegőhöz jusson. Ezt a magatartást jól ismerték – és kihasználták – a bálnavadászok, akik miután megsebesítettek egy állatot, a segítségére odagyűlt bálnacsapattal együtt hajóikkal körbefogták őket.

Többet ésszel… és csapatban!

A pézsmatulok Földünk egyik legbarátságtalanabb tájékán, Grönland, Észak-Kanada és Alaszka tundraövezetében él. Vastag, több rétegű bundája azonban megvédi az állatokat a sarkvidéki tél metsző hidegétől. Az egy-két bikából, több tehénből és azok borjaiból álló csapatok sokat vándorolnak, hogy megéljenek a tundra szegényes és ritka növényzetén. Természetes ellenségeik csupán a falkában vadászó farkasok. Ha farkasfalka közeledik, a pézsmatulkok szorosan egymás mellé állva, afféle szoros hadrendet alkotnak. Középen állnak a védett borjak, s a csapat leszegett fejjel-szarvakkal várja a támadást. A mintegy 320 kg-os, csupa csont és izom állatok félelmetes ellenfelek. Néha sikerrel járnak a farkasok, bár a kockázat nem csekély.

A hosszú élet titka: az összefogás

Bár a magányos zebramangusztától kevesen félnek az állatvilágban, a csapatba verődött csíkos állatkáktól még a nagyobb ragadozók is tartanak: ezek Közép- és Dél-Afrika füves szavannáin, jól szervezett törzsközösségekben élnek. Néhány kifejlett egyed a kicsinyekre vigyáz, míg a többiek rovarok, apróbb hüllők és gyümölcs után kutatnak. Minden zebramanguszta-csapatnak körülbelül 15 km²-es territóriuma van. A szoros családi kötelék a csapat példás összetartását biztosítja. Egy-egy sakál olykor el-elragadhat egy magányosan portyázó zebramangusztát, de a csapat mindig eredményesen támad a náluk nagyobb testű ragadozóra. A csapat még egy-egy bajba került tagja megmentésére is harcba indul. Egyszer megfigyelték, hogy egy sas felkapott egy zebramangusztát, s egy közeli fára vitte. A csapat a vezérhím irányításával megrohamozta a fát, s összehangolt támadást folytatott a sas ellen. A meglepett madár kiejtette karmai közül a zsákmányt, amely sértetlenül visszaiszkolt a többiekhez.