A szülők áldozatvállalása kicsinyeikért
Elterelő hadművelet megjátszott sérüléssel
Az Amerikában honos hosszúfarkú lile egy kavicsos folyóparton a mélyedésbe rakott tojásait költi. Élelmet keresgélve egy róka közeledik feléje. A lile tudja, hogy a róka megeszi a tojásait, ha rájuk lel. Amint a róka elég közel ér hozzá, hogy észrevehesse, a hosszúfarkú lile otthagyja a fészkét, és a nyílt terepen futásnak ered, miközben egyik szárnyával olyan szerencsétlenül verdes, mintha el volna törve. Farktollait ugyanakkor kiterjeszti, hogy láthatóvá váljon narancsszínű hátsó fele, rikoltozik és mindent elkövet, hogy magára vonja a róka figyelmét. Ha ez sikerült neki, egyre távolabb botladozik a fészkétől, ám azon nyomban „felépül”, amint éhes támadójától megmenekülni látszik.
A lilefélék családjának valamennyi egyede a földön, nyílt terepen fészkel, és – sok madárfajhoz hasonlóan – ugyanezt az elterelő hadműveletet alkalmazza.
A földi mókusok és a csörgőkígyók
Az észak-amerikai prérin élő földi mókusok nappal magvakkal, virágokkal táplálkoznak. Ha egy sas szárnyal el felettük, nyomban kotorékaik biztonságába menekülnek. Ezekben az üregekben születnek meg tavasszal védtelen, vak kicsinyeik, és itt töltik életük kritikus első hat hetét. Ám a földi mókus meleg, fűvel bélelt odúja korántsem nyújt teljes biztonságot. Az éjszaka beálltával csörgőkígyók vadásznak a járatokban. Az anyaállatok azonban még e szűk mozgásterében is gyakran keményen szembeszállnak az utódaik életét fenyegető kígyókkal. Megfigyelték, hogy a földi mókusok a csörgés alapján sokat megtudnak a kígyóról. Változik például a csörgés hangja aszerint, hogy mennyire heves és élénk a kígyó, vagy a nagyobb kígyók csörgése mélyebb hangszínű. Ha a kígyó lanyhának vagy kis termetűnek „hangzik”, a mókus felveszi vele a harcot, és vadul kikergeti a kotorékból.
A kicsinyekre leselkedő veszedelmek ellen
Dél-Anglia nádasait, mocsarait minden év nyarán ellepik az Afrikából érkező nádiposzáták, hogy kiköltsék tojásaikat. A kakukk – mivel ezek a madarak jelentik kedvenc áldozataikat – elcsen egyet a három, esetleg öt tojásból álló fészekaljból, és a sajátját rakja a helyébe. Amikor a kakukkfióka kikel, hálátlanul a nádiposzáta maradék tojásait is kilökdösi a fészekből, majd állandóan éhes tátogásával az ösztönösen gondoskodó mostohaszülők teljes figyelmét leköti. A nádiposzáta szülők azonban nem pusztán passzív áldozatai a kakukknak. Amíg tojásaik ki nem kelnek, éber szemmel figyelnek a fosztogatókra. Ha rajtakapnak egy kakukkot a tojáscserélgetésen, nyomban vadul támadnak és addig nem nyugszanak, amíg el nem kergetik, noha a kakukk kétszer akkora, mint ők maguk. Ha viszont az összes fióka kikelt, a kakukkot tovább már nem érdekli a fészek.
A nádiposzáták általában elkerülik a náluk háromszor nagyobb vadászó karvalyt. A tojásokból kikelt fiókákat viszont a bátor szülők hősiesen védelmezik, és igyekeznek elűzni a karvalyt a fészek közeléből, mielőtt az elragadna egyet is.
Bár a kakukkok és a karvalyok rendkívül hasonlítanak egymásra, a nádiposzáták teljes biztonsággal meg tudják különböztetni őket, és pontosan tudják, hogy melyik madár mikor jelent veszélyt védtelen utódaikra.
A bütykös hattyúkról köztudott, hogy támadóikkal szemben igen agresszívan lépnek fel. Ha veszély fenyeget, az anyahattyú hátára veszi fiókáit, és szárnyai védelmében biztonságos helyre viszi őket. A vöcskök szintén a hátukon viszik kicsinyeiket. A fiókáknak azonban jól kell kapaszkodniuk, mivel a madárszülő időnként a víz alá bukik némi táplálékért. A guvat a csőrében hordozza a fiókáit, az erdei szalonka pedig még repül is kicsinyével, szorosan a combjai közé fogva azt.
Az óceánok delfinjei védőkordont képeznek, s így óvják ivadékaikat a kardszárnyú delfintől.
Forrás: A természet megfejtett titkai (Reader’s Digest válogatás)