Kolibrik
2008.03.14. 10:25
A kolibrik meglepően szívós kis madarak: tündöklő színes tollruhájuk alatt acélos szív dobog....
Szárnyas ékszerek
Írta: Michael Klesius
Fényképezte: Luis A. Mazariegos
A kolibrik meglepően szívós kis madarak: tündöklő színes tollruhájuk alatt acélos szív dobog. Némelyikük hosszú vándorutakra indul, míg mások a magas dél-amerikai hegyek közt élnek, ahol már az embernek ritka a levegő.
Zafírkék villanás, néhány szárnycsapás, és a parányi madár – vagy talán rovar? – szempillantás alatt eltűnik. Amikor újra felbukkan, már jobban szemügyre vehetem: valóban madár, alig hüvelykujjnyi. Másodpercenként akár nyolcvan szárnycsapásra is képes (ez adja röptének jellegzetes, zümmögő hangját), folyamatosan mozgó farktollaival kormányoz. A madár egy élénk narancssárga virág kelyhébe bámul, közben tűszerű csőréből elővillan cérnavékony nyelve. Színjátszó tollain megcsillan a fény – mintha drágakő ragyogna egy napsütötte ablakban.
A törékenynek tűnő kolibrik a legszívósabb állatok közé tartoznak. Mintegy háromszázharminc fajuk rendkívül változatos, gyakran barátságtalan vidékeken él. Alaszkától Argentínáig, az arizonai sivatagtól az új-skóciai partokig, a brazil síkságon található erdőktől az Andokban 4500 méter fölött húzódó hóhatárig egyaránt megtalálhatók. Rejtélyes módon kizárólag az Újvilágban fordulnak elő.
„A végletekig kihasználják a gerincesek lehetőségeit, méghozzá mesterien” – állítja Karl Schuchmann, a német Alexander König Zoológiai Intézet és a Brehm Alapítvány ornitológusa. Schuchmann fogságban 17 éves kort megérő kolibriről is tud. „Gondolják csak el, milyen kitartónak kell lennie egy alig 5-6 grammos élőlénynek, hogy ennyi ideig húzza” – mondja. A madár szíve akkora, mint egy áfonyaszem, és nyugalmi állapotban percenként átlagosan ötszázat dobban. A kolibri szíve 17 év alatt mintegy négy és fél milliárdot vert, vagyis nagyjából kétszer annyit, mint egy hetvenéves emberé egész életében.
E szívós apró madár teste gyorsan elenyészik a pusztulása után: finom, üreges csontjai szinte sohasem fosszilizálódnak. Részint ezért is volt meglepetés, amikor a közelmúltban kutatók a mai kolibrik ősének tűnő állat maradványaira bukkantak 30 millió éves megkövült madárcsontok között. A kolibrikhez hasonlóan ezeknek a madaraknak már hosszú, vékony csőrük volt, megrövidült felső szárnycsontjaik egyik ízületi vége bunkóssá alakult. Talán ez tette lehetővé, hogy lebegés közben a csont forogjon a váll ízületi vápájában.
További kérdéseket vet föl, hogy ezek a maradványok Dél-Németországban, tehát a kolibrik mai élőhelyétől igen távol kerültek elő. Egyes kutatók szerint ez arra utal, hogy a kolibrik egykor más földrészeken is éltek, de Észak- és Dél-Amerikán kívül mindenhonnan kipusztultak. Az is lehet, hogy a maradványok nem is valódi kolibriktől származnak. Schuchmann és a többi kétkedő azzal érvel, hogy valaha számos egyéb madárcsoportnál is megjelentek a kolibrikre jellemző jegyek. Schuchmann szerint a valódi kolibrik a mai Kelet-Brazília területén alakultak ki, ahol az erdőkben a rovarokkal kellett versengeniük táplálékukért, a nektárért.
„Brazília volt a laboratórium, ahol létrejött a prototípus. És bevált!” – mondja. Az újvilági virágok nektárjáért versengve a kolibrik több tízmillió éve tökéletesítették a lebegést. „A kolibrikre a madarak és a rovarok sajátos tulajdonságai egyaránt jellemzők” – állítja Doug Altshuler, aki a Kaliforniai Egyetem riverside-i fakultásán a röptüket vizsgálja. Fölismerte: ami a szárnyizmaik mozgását irányító elektromos impulzusokat illeti, inkább a rovarokhoz hasonlítanak, mint a madarakhoz. Ez magyarázhatja szárnycsapásaik meglepő erejét, amely egységnyi izomtömegre számítva felülmúlja minden más gerincesét. Altshuler kutatásaiból az is kiderült, hogy a kolibrik idegpályái éppoly villámgyorsak, mint például a rendkívül fürge sarlósfecskéké. (Ezeket a madarakat tekintik a kolibrik legközelebbi rokonainak.)
A teljes cikket a National Geographic magazin márciusi számában olvashatja el.
|