Hortobágyi Bioszféra Rezervátum

A Magyarország egyik jellemző tájegységén, a Hortobágyon fekvő, 1979-ben bioszféra rezervátummá nyilvánított terület kissé túlnyúlik a jelenlegi Hortobágyi Nemzeti Park határán, de területének nagy része megegyezik azzal (54 500 ha). A Hortobágy Európa legnagyobb összefüggő, szikes talajú területe. Jellegzetes szikes élőhelyei, valamint a hatalmas vonuló európai madárcsapatok számára nyújtott kiterjedt pihenő- és táplálkozó területek indokolták a bioszféra rezervátum kijelölését.

A térség egy időszakos folyóártéri síkság, melyen a talajok Na-só felhalmozódása már a felső-pleisztocén kor óta folyamatos, bár a XIX. század második felében lezajlott folyószabályozás jelentős befolyással volt a szikes talajok típusára és kiterjedésére. A terület éghajlati szempontból kontinentális erdősztyepp-klímájú.

A bioszféra rezervátum túlnyomórészt fátlan legelőterület, mely alapvetően szikes jellegű, átlagosan évi néhány hét sekély vízborítással, majd az azt követő szárazsággal. A területen állandó lakosság alig él (100 fő alatt). Az állandóan lakott tanyák, farmok helyett az év során ideiglenesen használt állattartó létesítmények jellemzőek.

Domináns növényzete a nádas. Ennél magasabb térszinteken szikes mocsarak húzódnak. Jellemző növényfajaik a zsióka (Bolboschoenus maritimus), óriás harmatkása (Glyceria maxima), gyékényfajok (Typha sp.). Mélyebb fekvésben a szikfok jelenik meg a tömeges sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) ennél szárazabb körülmények között a kopár felszínen már csak szukkulens fajok élnek, mint a bárányparéj (Camphorosma annua), a sóballa fajok (Suaeda sp.), a sziksófű (Salicornia prostrata) és a sziki ballagófű (Salsola soda) stb.
A sókiválás jellemző szintje fölött időszakosan (elsősorban kora tavasszal, hóolvadás után), a még mindig vízzel borított, a Na-sók által erősen befolyásolt legelőtársulás él: az ürmös sziki gyep, melyben a sziki üröm (Artemisia maritima) és a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) dominanciája jellemző. Ez a társulás a legkiterjedtebb a Hortobágyon. A magasabb térszinteken a Na-sók hatása csökken, megjelenik a pusztai cickafark (Achillea setacea) és a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) uralta legelő, valamint a korábbi löszpuszták maradványai fordulnak elő

A terület állatvilága is gazdag fajokban: legjellegzetesebbek a kontinentális sztyeppi fajok. A rovarok közül ilyen a szikfokokon élő pontuszi rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis). A sziki rétek és legelők, a kopár, sókiválásos élőhelyek különlegességei a tápnövény-specifikus lepkefajok, mint például több csuklyásbagolyféle (Cuculia sp.) és a sziki ürömbagoly (Saragossa porosa).
Leghíresebb a Hortobágy madárfaunája. Vonuláskor a több, mint 30 éves védelem hatására ma már állandóan 50 000 egyed feletti darucsapatok (Grus grus), és rendszeresen 100 000 egyed feletti vadlúd -elsősorban nyári lúd (Anser anser) és nagy lilik (Anser albifrons)- csapatok pihennek meg itt, de nagy mennyiségben (néha ugyancsak százezret meghaladó egyedszámban) jelenik meg például a pajzsos cankó (Phylomachus pugnax). A Hortobágy Európa egyetlen jelentős kontinentális havasi lile (Eudromia morinellus) pihenőhelye. A Világszerte Veszélyeztetett Helyzetű Madárfajok Vöröskönyvében szereplő, és a Hortobágyon átvonuló fajok közül kiemelendő a kis lilik (Anser erythropus), a vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) és a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris).
A költő faunából a Világ Vöröskönyvben ugyancsak szereplő kis kárókatona (Phalacrocorax carbo), cigányréce (Aythya nyroca), túzok (Otis tarda), csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paludicola) érdemel említést. A bioszféra rezervátum emlősei általában Európa-szerte elterjedt fajok. Közöttük színfoltot a kontinentális elterjedésű, elsősorban a sztyeppei életmódhoz kötődő fajok jelentenek, mint például az ürge (Citellus citellus).