Mi, terepen járó emberek igazán tudjuk, hogy milyen csábereje van

egy-egy vadcsapásnak, alig sejthető ösvénynek. Hív, útra indít. Mennünk kell!

Azt hiszem, sokan váltunk így környezeti nevelővé. Megsejtettünk valamit

abból az izgalmas alkotó kalandból, amit az új utak keresése, az „eljutni

valahová” beteljesülésének vágya jelent. Romantikus felfedezésnek tetszik

új módszerek kimunkálása, sajátos, szokatlan tanulási formák kipróbálása is.

A cserjék alatt bujkáló ösvény azonban időközben úttá szélesedett. Ma

már nem „pedagógiai expedíciók” nyughatatlan vándorai követik kusza

vargabetűit. Az úton forgalom van. Kezd minél többek számára elérhetővé,

megtehetővé válni a terepgyakorlat, az erdei iskola, a szaktábor, a terepi

akciók, programok sokasága. Meg kell élnünk, hogy bizony más, ha

osonva nyomunkba szegődnek követőink, s más, ha szolgáltatássá

intézményesül mindaz, aminek életre hívásában részt vettünk.

Ilyen átalakulásoknak vagyunk tanúi mostanság. Minden megváltozik,

mihelyt rendszerűvé, általánossá, tömegessé válik. Nem más a helyzet

a környezeti nevelésben sem. Más lesz a szereplők viszonya az egészhez,

más dolgok válnak a minőség meghatározóivá. Az egyes szakemberek

elkötelezett munkáját a szakmai szabályoknak való megfelelés, az alkotó

becsvágy késztetését a munkaköri feladatok teljesítése, az önfeláldozó

fáradozást a piaci törvények működése váltja fel. Nem mindegy, hogy

hogyan változik mindaz, amit létrehozunk, miközben természetes része

lesz pedagógiai gyakorlatunknak. Nem mindegy, hogy az eszköz változik-e,

vagy a cél is. Nem mindegy, hogy a formára ügyelünk csupán, vagy a

tartalom is megmarad. Nem mindegy, hogy közlünk, vagy üzenünk.

A főút kamionjai között furcsán álldogál, s idegennek, elveszettnek érzi

magát a zsákos, bakancsos vándor. Új ösvényt keres. Tudja, hogy

nyomában egyszer ismét sokan indulnak útnak, de reméli, hogy az úton

járásból nem lesz társasutazás, az eljutás élménye nem cserélődik az érkezés

rutinjára. A felfedezés öröme nem abban rejlik, hogy nehéz a hátizsák és

tör a bakancs, hanem abban, hogy magam, személyesen élhetem át a

befogadható természettel való találkozás pótolhatatlan érzését.

(Lehoczky János)